Hajómotormustra Olaszországban

Bár kétségkívül nem vagyok nagy világjáró, ha adódik egy kihagyhatatlan lehetőség, a szűkös szabadidőm ellenére igyekszem élni vele. Így voltam azzal a meghívással is, ahol az Aqua Magazin stábja, illetve jómagam teszteltük a legújabb Suzuki hajómotorokat Olaszország második legnagyobb gleccsertaván, a Lago Maggiorén. Kipróbáltuk az új, nagy teljesítményű hajómotorokat és némi betekintést nyertünk a technikai újításokba, ami kellőképpen felcsigázott.

Szöveg: Sztahovits Péter

Magyarországról velem együtt öten utaztunk. Bár a társaságból némileg kilógtam abból a szempontból, hogy az én életformám a horgászat és minden, ami körülötte forog, mégis hamar megtaláltuk a közös hangot. Talán a motorcsónak, a hajómotor az egyik olyan közös téma, ahol a horgászok és a kedvtelési célú hajósok egymásra találnak.

A milánói reptéren egy középkorú, fáradt tekintetű úriember fogadott minket, aki elfuvarozta a csapatunkat Bavenóba. A hotel, ahová érkeztünk, exkluzív volt, a belsőépítészete hűen tükrözte egy kosztümös film hangulatát. Az ablakon kibámulva olyan látvány tárult elénk, amitől mindannyiunk szája tátva maradt. Magasra nyúló hegyek közé szorult be a Lago Maggiore névre hallgató tengerszem. Olyan hosszan terpeszkedik, hogy az északi vége átnyúlik Svájcba. Lévén alpesi tóról van szó, igen mély és kristálytiszta. A legmélyebb pontja 372 méter, ami magyar fülnek hihetetlenül hangzik. Természetesen élnek benne halak is, és ahogy a hasonlóan mély vizeknél lenni szokott, azok jellemzően a felső, de legfeljebb 15 méteres vízrétegben tartózkodnak. Ezt ezúttal nem volt alkalmam alátámasztani, mert horgászatra nem jutott idő.

Az érkezésünk napján körbejártuk a hotel szűkebb környékét, az estét pedig vacsorával zártuk, ami újfent nem volt szokványos. Hajóval vittek be minket a három közeli sziget egyikére, az Isola dei Pescatorira, azaz a halászok szigetére. Egy klasszikus olasz fine dining étteremben foglaltunk helyet.

Másnap a reggeli után az olasz és japán kollégák egy nagyjából egyórás prezentációban bemutatták az idei motormodellekben megjelenő újításokat. Mind külsőleg, mind belsőleg módosítottak a gépeken, ezáltal a sportosabb megjelenés mellett jobb levegőátjárhatóságot is biztosít. Ami számomra fontos és érzékelhető a motorok szempontjából, az a relatíve halk működés és az alacsony fogyasztás. Az utóbbi, pláne napjainkban, nem elhanyagolható szempont. Emellett a cég egyre inkább figyel arra, hogy csökkentse a termékek ökológiai lábnyomát. Az anyagok felhasználásán, az alacsony fogyasztáson túl ez abban is megmutatkozik, hogy bekerült a motorokba egy mikroműanyag-szűrő rendszer, amely lényegében folyamatosan tisztítja azt a vizet, amin használják. Persze tudom, ez csepp a tengerben, de mégis valami, és mindenképp egy örömteli gesztus a Suzuki részéről. Az SDSM+ elnevezésű telefonos applikáción keresztül adatok nyerhetők ki a motorról, mint például az üzemidő vagy az olajcsere időszerűsége. Pecás szemszögből leginkább a Fishunter Drive elnevezésű autopilotrendszer bemutatóját követtem érdeklődve. Mivel több mint tíz éve indulok komolyabb hazai, néha külföldi csónakos horgászversenyeken, az eredményességünket segítő technikai vívmányok számomra nem ördögtől valók. Évek óta használok GPS-alapú elektromotort, amely képes autopilotként is működni, illetve spotlockot, azaz horgonymódot is tud. Ezek kis teljesítményű szerkezetek és munkaakkumulátorról működnek. A Fishunter Drive által viszont maga a benzines motor vezérelhető hasonlóképpen, ami hazai körülmények között kevésbé szükséges, ellenben mély vizeken, főként tengeren, de akár a Lago Maggioréhoz hasonló gleccsertavakon is nagy segítség lehet. A horgonymód képes egy helyben tartani a hajót akár jelentős szélben és hullámzásban is, hiszen GPS-alapon tart ponton, és a motorban megvan a kellő teljesítmény, hogy kezelni tudja az akár jelentős széllökéseket is. Mi több, számol vele a program, és korrigál, ha szükséges. Egyenletes sebességgel táplálható rá útvonal, amit akár cikcakkban is megtehet, vagyis elsősorban nyílt vízi horgászatnál nyújthat komoly segítséget. Sajnos ezt az újítást egyik teszthajóra sem telepítették, pedig kíváncsi lettem volna rá működés közben. Persze mókára és kacagásra, sebességgel hajózásra így is jutott lehetőség bőven.

Három különböző teljesítményű, új motorral szerelt hajót próbálhattunk ki. A DF100C alatt egy IDEA58wa üvegszálas kishajó volt, a DF115B-t és a DF140B-t pedig egy-egy RIB testre applikálták. Desszertnek rendelkezésre állt egy másik RIB csónak, de ezen egy régebbi típusú 300 lóerős motor dorombolt. Elsőként a 140 lóerős változatot próbáltuk ki. Ez éppen 100 lóerővel több, mint a saját hajómon lévő moci, és bár az én gépem is szedi a lábát, köszönhetően többek között apró termetének, ez a nagy motor a RIB testen hirtelen brutálisnak hatott. A kapitány igyekezett kihajtani belőle a maximumot, mi meg csak győztünk kapaszkodni. Közben próbáltam figyelni a műszereket, mert érdekelt, hogy meddig pörög fel a motor. Az összeállításnak feltűnően jó volt a kanyarodási tulajdonsága, ami egyrészt abból adódhatott, hogy a mérnökök e téren is okosítottak a motorok kialakításán, valamint nyilván az sem mindegy, milyen a hajótest. Mindenesetre igen komoly sebesség mellett is nagyon szépen, stabilan kanyarodott és nem kavitált el közben. A rögtönzött „erődemonstráció” után én is lehetőséget kaptam, hogy a kormányhoz üljek. Bevallom őszintén, ennél a hajónál még nyuszi voltam, és nem mertem lepadlózni a gázkart, de így is lobogott a hajunk a menetszéltől. Közben, hogy valami célja is legyen a hajókázásnak, körbejártuk a három szigetet. Mindegyik gyönyörű, de az Isola Bella egyszerűen meseszép! A rajta lévő kastélyt és a hozzá tartozó kertet mintha csak A szépség és a szörnyetegből emelték volna ki.

A legközelebbi szabad gép a 300 lóerős masina volt. Naná, hogy arra is rápróbáltunk! Ha a 140-esre azt mondtam, hogy nagyon megy, akkor a 300-ast el lehet képzelni. Még a lábam ujjával is kapaszkodtam valahová, hogy ki ne repüljek! A műszert itt nem tudtam megfigyelni, csak annyit láttam, hogy minimum 6600-as fordulatig felszaladt, a sebességet pedig csomóban mutatta, de a kapitány szerint 102 km/h volt a plafon, amennyivel haladtunk. Vízen ez már több mint sok. Ez után a 115-ös következett. Ez már abszolút kezelhető volt, és úgy éreztem, hogy könnyedén kordában tarthatók a paripák. Végül az IDEA58 jött, amely már tényleg amolyan klasszikus kirándulóhajó. Megörültem, amikor megláttam, hogy van rajta egy egyszerű szonár, amit a kapitány engedelmével beállítottam, így a műszer segítségével kicsit szemügyre vehettem a mederviszonyokat is. Horgászként a szonár használata számomra alapvető, de életemben nem láttam még olyan szonárképet élőben, ahol a monitorról 160 méteres mélység olvasható le. Márpedig itt ez történt. Ez volt a legmélyebb pont, amit a tó eme szegletében a rövid állítgatás alatt láttam. De a jel leadása nagyon lomha volt, ami nem csoda emellett a vízmélység mellett. Miután egész tűrhető képet sikerült a monitorra varázsolnom, olasz útitársunk megjegyezte, hogy akár meg is kereshetnénk vele az előző nap a menetszél miatt a fejéről lerepült napszemüvegét. Aztán ha megvan, már „csak” le kéne úsznia valakinek érte. Izgalmas feladat, de abban maradtunk, hogy talán majd legközelebb. Az utolsó tesztút után néhány órás holtidő következett, aztán indultunk a milánói reptérre. Éjfél után nem sokkal landoltunk Budapesten. Számomra tanulságos, hasznos és élményekkel teli volt a tesztút, a motorokat tekintve az élmény, a teljesítmény magáért beszélt.

A Suzuki nyerő hajómotorokat keresse a hivatalos hazai Suzuki Marine Márkakereskedésekben: www.suzukimarine.hu